Marót Péter a zseniális virtuóz belépett a halhatatlanok sorába.

Kezéből kihullott az aranykard az utolsó fegyver, amit régi nagy bajnokként a KVSE 10 éves évfordulóján vehetett át jelen korunk válogatottjaitól.

Eleven vibráló győztes tekintete, már csak felülről tekint le ránk mikor a Vívópalotába lépünk.
A kardvívás szerelmese volt.
Élete a vívásról szólt, arca felderült legnehezebb pillanataiban ha erről beszélt. Értő szemmel nézte napjainkban a legjobbak mozdulatait, mikor edzésükre látogatott. Észrevételezte Szilágyi Áron elővágását, Decsi Tamás lerohanó támadását, Gémesi Csanád heves mozdulatait, ki tanítványa is volt egy időben.
Persze először csak nekem, ahogy azt mondta ez közvetlenül a versenyzőkhöz már nem lenne illendő. Más ez a vívás már, mint régen az ő idejében. Azután a befogadó tekinteteket látván belelendült, elemzett, gyakorlati tanácsot adott, szinte újra a pástra lépett.

A nyolcvanas évek végén a honvéd szakosztályvezetője lett.
Rögtön hívott. „Kezdj el komolyan edzősködni” -mondta. „Én még sokáig vívni szeretnék” -feleltem. Megadta a választ. „ÉS?”
Művésze volt a sportnak, az életnek! Nem gondolkodott kicsiben. Grandiózus tervek, szárnyaló ötletek indultak el a megvalósulás felé.
Mit tennél Péter, ha bejönne a lottó ötös kérdezte hajdanán tőle az újságíró. „Vennék egy kvartot”. Bejött neki!
Megvette!
Éppen ötven éve, hogy először léphettem pástra a kor nagyjai közt magyar válogató versenyen, ahol villanó pengéjével kiemelkedett a legjobbak közül is. Felülmúlta Pézsát, Bakonyit is, Messzénát, Kalmárt, a Kovács testvéréket a döntőben.
Bajnok volt a Hungária kupán, a szovjet Sidiákkal és az olasz Montánóval folytatott hatalmas csatái sokunk emlékezetében élnek még.
Mozdulatai a páston, cselekedetei az életben, letűnt korok mitikus alakjai közé sorolta.
Volt győzhetetlen Akhilleusz, Prométheuszként hozta el a tüzet, a vívás szeretetének tüzét, míg az égen keselyűk köröztek lecsapni készen. Orpheuszként járta a pokol legmélyebb bugyrait, ám neki sikerült felhozni Eurüdikét.
Felesége Anikó élete utolsó perceiben is fogta kezét.
Ám Macska sebezhető volt, mint minden halandó, hiába esett oly sokszor talpra. A sarkán a sarkon! „Szédül elbúsong s lehull a porba, Amelyből vétetett”.

Ám sokszor feltámadt legyőzhetetlennek tűnt, ebben hittünk most is.

Az elmúlt években, hónapokban jónéhányszor beszélgettünk budafoki otthonában felkeresve őt régi vívótársaival, tanítványaival. Nevettünk, vitatkoztunk, filozofáltunk, múltat idéztünk, elemeztük a jelent, fürkésztük a jövőt.

Emlékei vágyai tervei voltak.

Ember volt, emlék maradt.

Emlékezve Decsi István vívótársad